Született Szovjetunióban / 3 cronici noi în Ungaria
A forradalom érdekében /Demény Péter| Népszabadság|
A Született Szovjetunióban úgy összefüggő történetek könyve, ahogy a Szovjetunió összefüggő köztársaságokból álló ország volt egykor. Nem lekezelő állítás ez a részemről, mintha a történelem egyik ostoba tréfájához hasonlítanám a kötetet, hiszen Vasile Ernu opusából éppen az derül ki, nem is volt olyan rossz az a Szovjetunió, valósággal kár, hogy megszűnt.
S ez abból a nosztalgiából derül ki, mely aranyfonálként húzódik végig a művön – a szerző kerek perec megmondja: „Ha visszanézek, be kell látnom: a Szovjetunió, a kommunizmus eltűnésével valami elveszett. Nem tudnám pontosan megmondani, mi az. Talán valamiféle pátosz, a dolgokhoz, a mindennapi élethez való egyfajta viszonyulás, az eszmék iránti lelkesedés képessége, talán a szenvedés egy bizonyos fajtája. (…) Nem kis meggyőződéssel hiszem, hogy az egyetemes emberi élettapasztalat egy lényeges, jelentős része veszett el.”
Ezt az élettapasztalatot próbálja összefoglalni, újrateremteni a könyv ötvenegy fejezetben, amelyek valójában esszék. Van, amelyik fölött ajánlás vagy mottó áll („Leninre a kő is emlékezik” – ez a Majakovszkij-sor az Uljanov, Lenin vagy egyszerűen csak Iljics fölött; „És már ittam is” – ez a Venyegyikt Jerofejev-állítás a Mit iszik a szovjet polgár? II. része előtt; „Az Ekaterina Degotyval folytatott beszélgetés nyomán” – ez vezeti fel A tárgyak nagy szovjet kalandját; „Ilja Kabakovnak ajánlom” – írja a szerző az Óda a szovjet tualethez ajánlásaként).
Van, amelyik „csak úgy” kerül elénk, mindenféle előzetes nélkül. Ezek az ajánlások és mottók, valamint a kétrészes epizódok (Kommunalka I–II., Szex a Szovjetunióban I–II., Mit iszik a szovjet polgár? I–II.) is arról tanúskodnak, Ernu részletekben írta meg a művét, az azonban, hogy ezek az első és második részek nem egymást követik, arról, hogy eleve egészként képzelte el. Aki ura az anyagának, csak az tud ilyen nagyvonalúan és magabiztosan szerkeszteni, annak sikerül éppen azt a helyet megtalálnia, amely minden szempontból a legmegfelelőbb.
Egy olyan könyvben, amely a Szovjetunióról szól, mi sem természetesebb, mint hogy az után a fejezet után, amely a Szex a Szovjetunióban I. címet viseli, s amelyből kiderül az, amit a keleti blokk minden felnőttebb polgára sejt, hogy ott is szabály volt: „A Forradalom érdekében a munkásosztálynak jogában áll tagjai nemi életébe avatkozni”, ez után tehát a Fanny Kaplan következik, Fanny, aki rálőtt Leninre, „mert Lenin elárulta a forradalom eszméit”.
_______________________
Halotti lepel? | Vasile Ernu: Született Szovjetunióban / olvassbele.com / Kibédi Varga Sándor
A könyv, amiről ön most olvas: könnyes emlékezés és szerelmetes vallomás a nagy Szovjetunióról. Vagy majdhogynem. És még: egy államutópia dagerrotípiája, valamiféle halotti lepel, mini szociográfia, érzelmes utazás az egyszemélyes történelemben.
Az utószót jegyző Tamás Gáspár Miklós megállapítja, hogy a szöveg nem szovjetellenes, nem antikommunista. Ez persze nem baj, ám fennáll annak veszélye, hogy nosztalgikussá válhat. Bizony a szerzőnek „késélen” kell járnia, írja TGM. Nekem csak a „késéllel” van gondom. Szerintem Vasile Ernu inkább egy közönséges betonút közepén imbolyog, pontosan a jobb- és a baloldali kocsisort elválasztó folytonos sávon. Kitárt karral, félig csukott szemmel megy, mint egy gyermek, közben azt képzeli, hogy drótkötélen egyensúlyoz. Így persze gyakran lelép a felfestett vonalról, néha balra, néha jobbra szédül, az úttestről is letérve a sűrű erdőben botorkál. A könyv stílusa ironikus, szatirikus – olvasom ugyancsak az utószóban. A minősítés tökéletes, ám ha az irónia és a szerelem tárgya ugyanaz, a helyzet zavarossá válhat.
Vasile Ernu 1971-ben született, és a fülszövegből kiderül, hogy csak a gyermek- és ifjúkorát töltötte a Szovjetunióban. Így érthető, miért az iskola uralja a textust. Tanárairól viszont nem beszél, diáktársairól is nagyon keveset, ám megered a szava, ha a pionír (úttörő) életről van szó. Megtudjuk, hogy a szovjet pionír bibliája Arkagyij Gajdarnak a Timur és csapata című könyve, és hogy milyen nagyszerű dolog idős asszony kertjét felásni, tűzifát halomba rakni, hulladékpapírt, ócskavasat, kamillavirágot gyűjteni, nyári táborban ücsörögni. Ez az életérzés mindig összefüggésben van Vlagyimir Iljiccsel: nevét annyiszor emlegeti elismerően, hogy – néha nem is tudom, miért – sokkol vele.
Előkerülnek a szovjet jellemet formáló hősök: Lenin után Zinovjev, Buharin, Trockij, majd a sor folytatódik Stirlitz-cel, a nagy kémmel, Jurij Gagarinnal, a nagy űrhajóssal. Osztap Bender sem marad ki, aki ugyan Ilf és Petrof regényhőse, és persze antihős. És ha irodalom, akkor Jeszenyin és Bulgakov. A számomra ismeretlen példaképek közül megjegyeztem magamnak Pavlik Morozovot, aki feladja saját apját, mert az eldug egy szekérnyi búzát a hatóság elől. „Mennyire fájt, amikor megtudtam, hogyan álltak rajta bosszút a kulákok! Felnéztem rá.” Most mi van? Jó, elhiszem, ironizál a szerző. (Vagy mégsem?) Na, de egy lapon emlegetni Bulgakovot, Osztap Bendert, Morozovot, enyhén szólva túlzás. Valóságos tanulmányt ír a kedvenc meséiről és filmjeiről, a szereplők közül kiemelkedik a Burattinó nevű figura, akit az olasz Pinocchióról koppintottak, és Otto von Stirlitz – A tavasz 17 pillanata című filmsorozatból –, aki viszont valóságosnak hitt személy. (Valójában kitalált figura, ám nem teljesen a képzelet szülötte. Mintája, egy bizonyos Willi Lehman létezett.)
Az átlagos szovjet ifjúnak kiválni csak az előírt módon lehet. Ha más utat választ, retorzióra számíthat, mondjuk a kozmopolitizmus elleni harc jegyében. Aki túlzottan színes ruhát, hosszú, loboncos hajat, trapéznadrágot visel, ráadásul gitárt penget, az huligán. Megtudjuk, ezeket a fiatalokat nem érdekli a politika, és a hatalomnak ez fáj igazán. „Még a kibírhatatlan Szolzsenyicinnel, a szőrszálhasogató Szaharovval szemben is tudtak elnézőek lenni, mert a hatalom megértette a gyűlölet különböző formáit, ám a közönnyel nem tudott mit kezdeni.” Ez a mondat minden ízében recseg-ropog. Hogyan lehet a kibírhatatlan jelzőt aggatni arra, aki tizenegy évig börtönben, munkatáborban él, megírja gulág-élményeit, Nobel-díjat kap, ám elkergetik hazájából? Hogyan lehet szőrszálhasogatónak nevezni a magfizikust, aki harminckét évesen akadémikus, de a jelentős a polgárjogi tevékenysége miatt száműzik, igaz, Nobel-békedíjat is kap? Irónia? Ez nem az. Visszatérve a huligán-félékre: később, a nagy átalakulások idején megjelennek a szovjet rockerek, akik már bátor szövegeket írnak. A hosszú idézetek közül álljon itt egy rövid: „Ott egy traktor robog, a malacoknak annyi, / A szomszéd faluban, mondják, piát lehet nyakalni.” Irónia? Ez már igen.
____________
A közös klotyók diszkrét bája / litera.hu /Vass Norbert
Tekintsük a Szovjetuniót egy hosszúra nyúlt, könnyfakasztó kísérletnek. Tételezzük róla, hogy a modern kor lenyűgözőnek szánt, füstbement utópiája. Mi, akik tetemén taposunk, ugyanakkor együtt cipeljük a koporsóját is, próbáljuk meg átélni a születése idején felbuzgó forradalmi hevületet. Váltsuk meg párkopejkás zsetonunkat és szálljunk be az Vasile Ernu vezérelte, virtuális szovjet-szimulátorba, kössük be az öveket, és ha elindult a menet, kacagjunk kedvünkre, de azért szisszenjünk is fel, kacsintsunk vissza a felderengő árnyképekre, ismerjük meg jól a pályát, csak a végén el ne feledjük kitörölni szemünkből a könnyet.
Ernu azt állítja, hogy a Szovjetunió megszűnésével valami véglegesen elveszett. A nemlétező, kényszerű honba pedig kizárólag az emlékezet vezetheti haza a hobbi-csellengőt. A Született Szovjetunióban című könyv afféle sztalker-vállalkozás ezért. A benn csücsülő, onnan ki se látó homo sovieticus nézőpontjából ismerteti meg a „Zónát” az iránta érdeklődővel. Erkölcsi- és értékítéletek nélkül, közelképekkel, a vetítőgép nosztalgikusan-ironikusan remegő fényénél. Nyúlfarknyi groteszkekben idéződik fel a kisdobosból úttörővé avanzsálók beavatási misztériuma, ennek kapcsán a kísérőnk kitér a nyakkendő-kötés fazonlehetőségeire, felidézi a kemény parancsszavak mögé bújó pionírlányok kivillanó bokájának buja erotikumát, továbbá a húszfős lakóközösségek által közösen használt toalettek szokásjogát. Aki ismeri netán Pozsonyi Ádám A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong című, kis
példányszámban nyomott, kultikussá lett, honi punktörténeti életképeit, az hozzávetőleg el tudja helyezni műfajilag Ernu szovjetlélek-rajzait is. A méretarány más csupán. Pozsonyi a szűk punk-csoportról, míg Ernu egy jóval nagyobb átmérőjű és időben is hosszabban létező markáns szubkultúráról, a Szovjetunióról mesél.
A szerző rövid szösszeneteiben ügyesen vegyíti a személyes emlék-képeket a szovjet néplélek héroszairól szóló mítoszokkal és regékkel. Elmondja saját elsőfarmer-történet, visszaemlékszik a táborokban masírozó mókusőrsök harsány dalaira és a közösségteremtő bolt előtti sorban állásokra. Felidézi az Urálon túli gyerekmesék Pinocchioját, akit történetesen Burettinonak neveznek, érzékelteti az államához és asszonyához hű titkosszolgának, Stirlitznek mélyen a szovjet kultúrába ágyazott karakterét és Majakovszkijjal méltatja Lenint mint “fényképet szobája falán”. A látszólag keresetlen, valójában nagyon is átgondoltan válogatott, jellegzetes és jellemző életképeiből pedig afféle regionális kedélyállapot-panoráma kerekedik. A szovjet mindennapok tárgyi és gondolati múzeuma áll össze, egy érzelmekkel alaposan átitatott dizájncenterré. „A Szovjetunióban soha nem sikerült megértenem, hol végződik a mese és hol kezdődik a valóság.” – jelenti ki a szerző.
Comments
Leave a Reply